Keresem a szavakat
Az élmény magja valós. Felsővezető. Hosszú évek óta magányos. Pedig látszólag mindent megtesz- eljár fűhöz fához, szalad a vargához… de semmi nem változik lényegében. Csak telik az ideje, amiből neki is csak véges jutott. Jeles alkalomra kap egy olyan ajándékot, ami személyre szabott, ami hosszan, mélyen kifejezi az értékeit, a kapcsolódásait. Meló van benne és figyelem, a környezete odatette magár- nem rejtve, hanem kihozva, kimondva, megmutatva- evilági szinten is.
“Elmondani sem tudom, milyen hálás vagyok, hogy vagytok nekem.”
És itt megáll. Tényleg képtelen mást mondani. Még 1-2 könnycseppet elmorzsol. Legalább ölelés is van. Ami jó, nagyon jó- de ebben az esetben egy játszma része. Ha megölellek, nem kell megmutatnom magam még jobban. Tovább tudom vinni a rejtőzködésem. Nem kell beszélnem, nem kell kifejeznem az érzéseimet verbálisan.
És kész, átadta magát, megmutatta magát. A közönsége pedig nyugtázza, hogy célba ért az ajándék. Hiszen a szülinapos szavakat sem talál. Meg könny is van és megérintődés, meg a jóleső ölelés.
Nagyon kedves, jó szándékú, szeretetteljes, de mélyalvó vezetőt figyelhettem meg kívülállóként.
/Sikít a lelkem- állj! Tekerjük csak vissza a filmet! Odáig, hogy el sem tudod mondani, mennyire… itt a kulcs. Nem tudod megfogalmazni, mit érzel. Valahol, valamikor a túlélésed miatt elvágtad az áramlást a szíved, lelked és a fejed között. És megmaradtál ebben, ma ez lehúz, ez elpusztít. A környezeted meg olvasson a jelekből, a könnyekből, a menekülő ölelésedből. Hiszen úgyis tudják, hogy áldott jó ember vagy és szereted őket… Magadnak sem tudod elmondani, így másnak sem.
Képzeletben visszatekerem a filmet, észrevétlenül a fülébe súgom: “Próbáld meg, kérlek. Állj eléjük és mondd: Most pedig megpróbálom elmondani nektek, mit érzek itt és most. Szavakba fogom önteni az érzéseimet, kiteszem a szívemet az asztalra a magam esendőnek, sutának, bénázónak hitt módján. Szeretettel, őszintén kapcsolódva önmagamhoz.”
És elindul egy gyógyító folyamat. Megjelennek az érzések szavak formájában, összeérnek a lelkek ebben a pillanatban és potyognak a könnyek, kinek befelé, kinek kifelé. És senki nem menekül ki a feszítő gyönyörből egy korai öleléssel. Mindenki állja a szavakat, az érzéseket és egységben érzik magukat. Érzik, hogy angyal költözött a terembe…
Szerintem többek között azért születtünk a világra, hogy világi módon is meg tudjunk nyilvánulni. Hiszek egy teremtő erőben, egy transzcendensben, egy láthatatlanban. Hívja mindenki úgy, ahogy szeretné. De abban is hiszek, hogy nem élhetünk csak abban, arra hagyatkozva. Ahogy csak a racionalitásra hagyatkozva sem. Transzcendens mivoltunkat a sima hétköznapokban kell földi minőségben megmutatni. Ehhez a szavak, a cselekedetek nagyban hozzájárulnak.
Kutya nehéz dolog, de környezetünkben tudatosan akarnunk kell elmondani időről időre, hogy kivel kapcsolatban mit érzünk. A jót is, a rosszat is. Egyik módja ez, hogy visszakapcsolódjunk az áramlásba.
Mindannyian csatorna, átjáró vagyunk, akik összekötik az eget a földdel. Ha ez a csatorna bedugul, nő a nyomás és valamilyen torzulás, feszültség, robbanás készül elő…hiába fedjük be kérges testünket pihe-puha- színes-szagos mintákkal, maximum jól néz ki. De az alatta lévő lényegen nem változtat. Ahhoz mi legbelül kellünk.
Fotó: saját
